„Mit számít egyébként, honnan jövök? Én – ha lett volna szavam – a viharéhségű nőstény cápa és a hírhedten vérszomjas tigris szülötte volnék: nem volnék ilyen gonosz. Ti, akik néztek engem, húzódjatok el, leheletem mérget gőzölög. Még senki se látta homlokom zöld redőit, sem sovány arcom kiugró csontjait, melyek olyanok, mint valamely nagy hal szálkái vagy a tengerparti sziklák vagy a szakadékos alpesi ormok: gyakran bejártam őket, amidőn még más színű haj volt a fejemen. És ha viharos éjeken emberlakhelyek körül ólálkodom, és parázslik a szemem, és a szélvész korbácsolja hajamat, és magányos vagyok, mint egy kő az út közepén, bélyeges arcomat egy darabka bársonnyal fedem el, feketével, amilyen a kémények belsejét borító korom; szem ne lássa, mily nagyon elcsúfított, hatalmas gyűlölete mosolyával, a Mindenható. Reggelente, amikor mások számára fölkel a nap, és a természetre hinti vígságát, üdvös melegét, én kedves barlangom mélyén kuporgok borként részegítő csüggedt fájdalomban, moccanatlan arccal bámulom a sötéten gomolygó semmit, és nagy kezeim cafatosra szaggatják mellemet. Pedig érzem, hogy nem vesztem meg! Pedig érzem, hogy nemcsak én szenvedek! Pedig érzem, hogy lélegzek még!...”
-- folyt. köv. --
Tűnődve simogattam heges arcomat, szemöldökömről esővíz és izzadtság csöpögött bütykös öklömre. Megint nem sokon múlt. Összeráncoltam szemeimet, hogy jobban lássam, mi zajlik odakint, felkészülve a legrosszabbra, de a - sötétben még rossz szemmel is könnyen kivehető - fáklyás csapat már elhagyta barlangom vonalát és a szurdok felé tartott.
A szokásos érzelmek. Indulat, harag, szomorúság, bosszúvágy és a legjobban ismert, a szégyen. Szégyenem, amin csak szégyen tenyész – és mivel nincs oka, nincs kiváltója, hát csak úgy szüntethető, ha azt szüntetjük meg, aki előtt szégyenkezel. Kibámultam a széles nyíláson, messze, túl az elhaladó őrjöngő csapaton. Egy falunyi embert jelent ez most; sebaj, történt már ilyen. Megmarkoltam göcsös vándorbotom, amelyre ügyetlenül egy törött kaszát illesztettem, leráztam penészes, durva, szakadt zsákvászon ruhámat - jobb híján ezzel a névvel illettem - és elindultam a falu felé. Gyűlöltem az élményt, ami előttem áll: a faluban csak öregek, asszonyok és gyerekek; gyűlöltem az emésztő semmitérzést, ami azt követi, amit tenni fogok – és gyűlöltem magam, hogy megteszem, mert gyáva vagyok nem megtenni. Amikor pedig a hazaérkezők megtalálják lemészárolt szeretteiket, ugyanazt teszik majd, amit mindig az emberek. A pillanatnyi sokk és a ruhaszaggató sikolyok után egymás ellen fordulnak majd. Volt olyan falu, amelyikben a végső órában féltucat emberrel kellett csak szembenéznem: ők is fáradtak voltak már a gyilkolástól. Nem, nem ezért teszem. Azt szeretném egyszer látni, azt az egyetlen arcot, amelyen kivirágzik a felismerés, hogy ez az ő hibájuk. Hogy, bár családjukra nem emeltek kapát, mint az imént szomszédjukra, ugyanúgy ők ölték meg őket. Eddig még sosem láttam azt az arckifejezést. Talán egyszer megadatik, addig is előttem fekszik egy felprédálandó falu. Maradtam volna otthon.
A szokásos érzelmek. Indulat, harag, szomorúság, bosszúvágy és a legjobban ismert, a szégyen. Szégyenem, amin csak szégyen tenyész – és mivel nincs oka, nincs kiváltója, hát csak úgy szüntethető, ha azt szüntetjük meg, aki előtt szégyenkezel. Kibámultam a széles nyíláson, messze, túl az elhaladó őrjöngő csapaton. Egy falunyi embert jelent ez most; sebaj, történt már ilyen. Megmarkoltam göcsös vándorbotom, amelyre ügyetlenül egy törött kaszát illesztettem, leráztam penészes, durva, szakadt zsákvászon ruhámat - jobb híján ezzel a névvel illettem - és elindultam a falu felé. Gyűlöltem az élményt, ami előttem áll: a faluban csak öregek, asszonyok és gyerekek; gyűlöltem az emésztő semmitérzést, ami azt követi, amit tenni fogok – és gyűlöltem magam, hogy megteszem, mert gyáva vagyok nem megtenni. Amikor pedig a hazaérkezők megtalálják lemészárolt szeretteiket, ugyanazt teszik majd, amit mindig az emberek. A pillanatnyi sokk és a ruhaszaggató sikolyok után egymás ellen fordulnak majd. Volt olyan falu, amelyikben a végső órában féltucat emberrel kellett csak szembenéznem: ők is fáradtak voltak már a gyilkolástól. Nem, nem ezért teszem. Azt szeretném egyszer látni, azt az egyetlen arcot, amelyen kivirágzik a felismerés, hogy ez az ő hibájuk. Hogy, bár családjukra nem emeltek kapát, mint az imént szomszédjukra, ugyanúgy ők ölték meg őket. Eddig még sosem láttam azt az arckifejezést. Talán egyszer megadatik, addig is előttem fekszik egy felprédálandó falu. Maradtam volna otthon.
-- folyt. köv. --
