Tudom, nem illik, vagyishogy jobban illene, ha van ilyen összetétel, a meglévőket csiszolgatni, csak eszembe jutott egy kép és ez indult ki belőle.
Dombmesék
Olyasfajta fiúcska volt pont, mint te. Kicsit vitézverő, kicsit lánykergető, kicsit álmodozó, kicsit orrvakaró – szutykosorrú, csintalan, bizony! Volt ennek a fiúnak a padláson egy nagy, öreg utazóládája. De csuda, hogy micsoda láda volt az! Volt annak alja, oldala (az négy) meg még nyitható-csukható teteje is – hol helikopter, hol hajó; egyszer erőd, egyszer egérlyuk – bármikor bújhatott oda. Egyszóval nagyszerű kis láda volt az. Nem is csoda hát, ha a fiú gyakran látogatta azt. Csinosította-szépítette, talán bizony még fejlesztgette is.
Volt abban a ládában egy régi, vastag szövetkabát, nagy, díszes gombokkal meg akkora zsebekkel, hogy abba még a mesekönyv is belefért. A kabát alatt egy kopott pléd, mégsem ülhet a hajóskapitány a padlón, nem igaz? Ki is nevetnék a kalózok. (Kivéve persze, amikor a fiú kalóz volt. De ő jó kalóz volt, nem vert meg senkit, nem rabolt és nem is húzta meg a lányok haját. Hatalmas tengeri csatákban legyőzte a rossz kalózokat, akik mind csúnyák voltak és ilyesféle komisz dolgokra készültek.) De, hogy szavam ne feledjem, a rongyos, puha pléden kívül volt még egy kitömött madár: egy szajkó. Nem papagáj, azt készséggel ismerte volna be a fiú, ha megkérdi valaki, de arra gondolt, hogy jobb is ez így, a papagájok a meleg vidékeket szeretik, kivéve azt az egyet, amelyik Marciéknál a konyhában van, mert annak mindegy. De nem ám csak ennyi minden volt a ládában, mondom, csuda egy láda volt az. Volt ott még egy fiókosdoboz is, telistele kincsekkel: bugylibicska, zárát nem lelő kulcs, madzaggombolyag, rozsdás szögek, lapos kavics, és még sorolhatnám. Csupa olyan dolog, amire hajóskapitánynak, űrhajósnak, felfedezőnek, autóversenyzőnek nagy szüksége van. A láda sarkán állt egy kicsike kaktusz. Furcsa lehet talán, hogy egy ilyen varázslatos láda kaktuszos lett, de hát a fiú az anyukájától kapta, hogy vigyázzon rá és hol is lehetne nagyobb biztonságban egy kaktusz, amire vigyázni kell, mint a ládánál? Ezzel a kaktusszal kezdődött az egész bonyodalom.
Történt ugyanis egyszer, hogy a fiú, miután elköltötte reggelijét (nagy szelet lekváros kenyér és egy bögre kakaó) és indult, hogy új vizekre hajózzon, azt vette észre, hogy nincs ott a kaktusz a szokott helyén. Na, vajon hol lehet? Vajon nem vigyázott rá eléggé? De egy hajóskapitány nem esik ám olyan könnyen kétségbe, mint a felnőttek, de nem ám! Toppantott egyet („A teremburáját, miféle rakoncátlan teremtés csenhette el?”) és elindult megkeresni. A régi szekrényben nem volt. A kerekére váró biciklin nem volt. A félrehajított ágy mögött sem volt, hol lehet? „Aha” - gondolta a fiú - „Biztosan földrengés volt és a korlátról a hajóba esett!” Fogta magát és felszaladt a pallón, meg sem kottyant neki a hullámzás, hutty – és már bent is volt a hajóban. Na, itt nincs. Nincs a sarokban, ahova esnie kellett, nincs a padlón, nincs a fiókosdobozban, nincs a kabát alatt. Éppen a plédet kutatta volna át, fogta, hajította... volna, csakhogy a pléd nem akart. Erősebben rángatta, igazi kapitányi rángatásokkal, de a pléd csak nem engedett. „Ejj, ezt már nem hagyhatom!” - mérgelődött a fiú és bekukkantott a takaró alá. Csuparánc, csupaszőr, csupagrimasz, csupamorc arc nézett vissza rá, az egész alakot majd' betakarta a hosszú, vörös haj és szakáll. Így találkozott a fiú Bősz Rőt Ödönnel.
- Na, te aztán szép kis firma vagy – kezdte a szakállas köszönés nélkül – Csak úgy kopogás nélkül betoppanni az ember otthonába. - A kisfiú nem kezdte el feszegetni, ez most vajon kinek is lehetne az „otthona”. Inkább köszönt szépen, ahogy tanulta.
- Jó napot kívánok! - szólt hangosan, hogy tanulta – Peti vagyok – mert erre is megtanították. A furcsa alak kevésbé morcosan nézett vissza.
- Na, csak azért... - morogta - Nézze meg az ember... - felállt, letörölt magáról néhány nem létező porszemet és kihúzta magát, teljes fél méteres hosszában – Na, csak azért... - ismételte, pedig a kisfú már hallotta ezt korábban – Csak katonásan, fiacskám, csak katonásan, a macska rúgja meg...
- És Önben kit tisztelhetek? - érdeklődött a fiú, visszafojtva mosolyát, merthogy udvarias gyerek volt, bizonyára észrevettétek. A vörös emberke elgondolkodott pár pillanatra, mintha legalábbis meg kellett volna szoroznia négyet hárommal vagy megmondani mi a különbség golyó és kör között, és tűnődve válaszolt:
- Ödön vagyok – úgy, mintha ezt a nyilvánvaló és a mindenki számára szemmel látható dolgot csak úgy félvállról megerősítené, Ödön vagyok, ki nem tudja, Ödön vagyok. Elmélázva bámulta a láda falát, aztán hirtelen a fiú felé fordult.
- Na, és a reggeli, na? Mert az még csak-csak, hogy felébresztettél, de az, hogy nem hoztál nekünk reggelit, hihetetlen modortalanság, fiacskám, ta-pin-tat-lan dolog volt, úgy bizony, a kutya meg a mája... - és érdeklődve figyelte a kisfiút. Ő, szegény egyik lábáról a másikra állt, nem tudta, hogy tudnia kellett volna, hogy reggelit kell hozni annak, akiről nem is tudta, hogy ott van, azt meg aztán különösen nem, hogy reggelit akarna enni. De leginkább nem ezen töprengett, hanem a „nekünk”-ön.
- A bácsi nem egyedül van? - kérdezte bátortalanul, azon tűnődve, hogy mi lesz, ha egy egész vörösemberke-regiment van itt elrejtve? És meddig maradnak? Merthogy annyi lekvár nem biztos, hogy lesz...
- Na, bácsi... meg még itt le vagyok bácsizva, a sistergős mennykőbe is hát, na! Még a végén aggastyán, öregember, leszázalékolt, nyomorék, félholt, talán még kriptaszökevény, nem? Na, nézze meg az ember... Papó, nagyfater, az kellene, mi? Ez a fiatalság, ez a fiatalság... A macska rúgja meg...
- Bocsánat, nem akartam megbántani – mondta a fiú őszinte megbánással - De akkor hogy szólíthatom... Önt?
- Ödön – szólt a megtestesült öntudat a rőtvörös szakáll mögül – A nevem Ödön, mint már említettem. - Majd, kissé leereszkedően hozzátette:
- Szólíthatsz Ödön Úrnak, megengedem. És most hozd a reggelit. Három tojás, két kolbászka, öt szelet kenyér, egy bögre tea, egy bögre kakaó és egy bögre tejecske, két alma, három körte és hat szelet szalonna egy fél hagymával. Némi naspolya. Meg persze az útravaló.
A fiú kicsit megkönnyebbült, hogy nincs itt egy hadsereg, de akkor vajon ki lehet itt még? És minek útravaló? Rejtélyes, rejtélyes – töprengett, miközben a lépcsőn baktatott le. A lépcső aljára már az is eszébe jutott, hogy hajhó, süt a nap, szalad a nap, nem érünk rá élethosszan, és rohant a konyhába.
De mi történt közben fent a padláson? Figyeljük csak, megmozdult a kis szellőzőablak táblája, figyeljük csak, nyílik kifelé, figyeljük csak, ki ugrik be rajta. Egy icurkapicurka ember, akkorka csak tán, mint a ceruzád. Szélesen mosolyog, kalpagja széles, zöld, mellénykéje apró, kék (még a hasáig sem ér), nadrágja rongyos, piros, cipője nincsen, mosolya egyik fülétől a másikig ér, és visszafelé is ugyanakkora, bizony! Mi a csuda lesz itt, manófesztivál?
- Ödön, te folyton morgó kócos zord komor gnóm! Hol horkolsz? - rikkantja vidáman: és már ugrik is, ugrik be a ládába – Remélem, nem riasztottad megint halálra a kis házigazdánkat!
- Megint...?! - emelkedett meg a borzas fej a pléd alól – Mi az, hogy megint? Mi az, hogy megint úgy kell ébrednem, hogy nincs reggeli? Mi az, hogy megint nem gőzölgő kakaót és ropogós pirítóst látok, ha kinyitom a szememet, hanem a te örökkön örökké vigyorgó képedet... A macska rúgja meg! Tanulj egy kis fegyelmet, légy te is komoly és méltóságteljes, miként jómagam...
- Bolond vagy te, nem méltóságteljes – intette le az iciripiciri ember és elégedetten szemlélte a ládát - Szép hely ez. Látszik, hogy törődnek vele – szórakozottan tapogatta a kabátot, szemügyre vette a kaktuszt, húzogatta ki a fiókokat – Nocsak, rég vágytam egy pont ilyen emelőre – Húzott ki ez szöget a dobozból.
- Incifinci, most azonnal abbahagyod a lopkodást és leülsz, így is eléggé rossz hírük van a koboldoknak, nem kell ide még a te komiszságod is, a kutyafáját! - és bármilyen meglepő, az icipici emberke abbahagyta a lopkodást és leült, bizonyára a koboldok rossz híre miatt. Néhány percig csak tekergette a fejét, fészkelődött, icergett-mocorgott, aztán csak nem bírta tovább, kibökte:
- És a többiek mikor jönnek? - vajon mit szólt volna a kisfiú, ha ezt hallja: mit gondolsz, mit szólt volna?
A kisfiú közben a konyhában tüsténkedett, amiből az is rögvest kiderül, hogy nem is volt annyira kicsi. Mit neki elkészíteni a reggelit, három tojást, két kolbászkát, öt szelet kenyeret, egy bögre teát, egy bögre kakaót és egy bögre tejecskét, két almával, három körtével és hat szelet szalonnával, amihez persze egy fél hagyma is dukál? Meg némi naspolya. Útravalónak eltett egy üveg meggybefőttet és egy fél kalácsot. Aztán arra gondolt, hogy ha a reggeli is ilyen sok, akkor bizonyosan nem lesz ez elég a nagyétkű furcsaságnak (vagy a barátainak) és hozzácsapott még két almát.
-- folyt. köv. --
Volt abban a ládában egy régi, vastag szövetkabát, nagy, díszes gombokkal meg akkora zsebekkel, hogy abba még a mesekönyv is belefért. A kabát alatt egy kopott pléd, mégsem ülhet a hajóskapitány a padlón, nem igaz? Ki is nevetnék a kalózok. (Kivéve persze, amikor a fiú kalóz volt. De ő jó kalóz volt, nem vert meg senkit, nem rabolt és nem is húzta meg a lányok haját. Hatalmas tengeri csatákban legyőzte a rossz kalózokat, akik mind csúnyák voltak és ilyesféle komisz dolgokra készültek.) De, hogy szavam ne feledjem, a rongyos, puha pléden kívül volt még egy kitömött madár: egy szajkó. Nem papagáj, azt készséggel ismerte volna be a fiú, ha megkérdi valaki, de arra gondolt, hogy jobb is ez így, a papagájok a meleg vidékeket szeretik, kivéve azt az egyet, amelyik Marciéknál a konyhában van, mert annak mindegy. De nem ám csak ennyi minden volt a ládában, mondom, csuda egy láda volt az. Volt ott még egy fiókosdoboz is, telistele kincsekkel: bugylibicska, zárát nem lelő kulcs, madzaggombolyag, rozsdás szögek, lapos kavics, és még sorolhatnám. Csupa olyan dolog, amire hajóskapitánynak, űrhajósnak, felfedezőnek, autóversenyzőnek nagy szüksége van. A láda sarkán állt egy kicsike kaktusz. Furcsa lehet talán, hogy egy ilyen varázslatos láda kaktuszos lett, de hát a fiú az anyukájától kapta, hogy vigyázzon rá és hol is lehetne nagyobb biztonságban egy kaktusz, amire vigyázni kell, mint a ládánál? Ezzel a kaktusszal kezdődött az egész bonyodalom.
Történt ugyanis egyszer, hogy a fiú, miután elköltötte reggelijét (nagy szelet lekváros kenyér és egy bögre kakaó) és indult, hogy új vizekre hajózzon, azt vette észre, hogy nincs ott a kaktusz a szokott helyén. Na, vajon hol lehet? Vajon nem vigyázott rá eléggé? De egy hajóskapitány nem esik ám olyan könnyen kétségbe, mint a felnőttek, de nem ám! Toppantott egyet („A teremburáját, miféle rakoncátlan teremtés csenhette el?”) és elindult megkeresni. A régi szekrényben nem volt. A kerekére váró biciklin nem volt. A félrehajított ágy mögött sem volt, hol lehet? „Aha” - gondolta a fiú - „Biztosan földrengés volt és a korlátról a hajóba esett!” Fogta magát és felszaladt a pallón, meg sem kottyant neki a hullámzás, hutty – és már bent is volt a hajóban. Na, itt nincs. Nincs a sarokban, ahova esnie kellett, nincs a padlón, nincs a fiókosdobozban, nincs a kabát alatt. Éppen a plédet kutatta volna át, fogta, hajította... volna, csakhogy a pléd nem akart. Erősebben rángatta, igazi kapitányi rángatásokkal, de a pléd csak nem engedett. „Ejj, ezt már nem hagyhatom!” - mérgelődött a fiú és bekukkantott a takaró alá. Csuparánc, csupaszőr, csupagrimasz, csupamorc arc nézett vissza rá, az egész alakot majd' betakarta a hosszú, vörös haj és szakáll. Így találkozott a fiú Bősz Rőt Ödönnel.
- Na, te aztán szép kis firma vagy – kezdte a szakállas köszönés nélkül – Csak úgy kopogás nélkül betoppanni az ember otthonába. - A kisfiú nem kezdte el feszegetni, ez most vajon kinek is lehetne az „otthona”. Inkább köszönt szépen, ahogy tanulta.
- Jó napot kívánok! - szólt hangosan, hogy tanulta – Peti vagyok – mert erre is megtanították. A furcsa alak kevésbé morcosan nézett vissza.
- Na, csak azért... - morogta - Nézze meg az ember... - felállt, letörölt magáról néhány nem létező porszemet és kihúzta magát, teljes fél méteres hosszában – Na, csak azért... - ismételte, pedig a kisfú már hallotta ezt korábban – Csak katonásan, fiacskám, csak katonásan, a macska rúgja meg...
- És Önben kit tisztelhetek? - érdeklődött a fiú, visszafojtva mosolyát, merthogy udvarias gyerek volt, bizonyára észrevettétek. A vörös emberke elgondolkodott pár pillanatra, mintha legalábbis meg kellett volna szoroznia négyet hárommal vagy megmondani mi a különbség golyó és kör között, és tűnődve válaszolt:
- Ödön vagyok – úgy, mintha ezt a nyilvánvaló és a mindenki számára szemmel látható dolgot csak úgy félvállról megerősítené, Ödön vagyok, ki nem tudja, Ödön vagyok. Elmélázva bámulta a láda falát, aztán hirtelen a fiú felé fordult.
- Na, és a reggeli, na? Mert az még csak-csak, hogy felébresztettél, de az, hogy nem hoztál nekünk reggelit, hihetetlen modortalanság, fiacskám, ta-pin-tat-lan dolog volt, úgy bizony, a kutya meg a mája... - és érdeklődve figyelte a kisfiút. Ő, szegény egyik lábáról a másikra állt, nem tudta, hogy tudnia kellett volna, hogy reggelit kell hozni annak, akiről nem is tudta, hogy ott van, azt meg aztán különösen nem, hogy reggelit akarna enni. De leginkább nem ezen töprengett, hanem a „nekünk”-ön.
- A bácsi nem egyedül van? - kérdezte bátortalanul, azon tűnődve, hogy mi lesz, ha egy egész vörösemberke-regiment van itt elrejtve? És meddig maradnak? Merthogy annyi lekvár nem biztos, hogy lesz...
- Na, bácsi... meg még itt le vagyok bácsizva, a sistergős mennykőbe is hát, na! Még a végén aggastyán, öregember, leszázalékolt, nyomorék, félholt, talán még kriptaszökevény, nem? Na, nézze meg az ember... Papó, nagyfater, az kellene, mi? Ez a fiatalság, ez a fiatalság... A macska rúgja meg...
- Bocsánat, nem akartam megbántani – mondta a fiú őszinte megbánással - De akkor hogy szólíthatom... Önt?
- Ödön – szólt a megtestesült öntudat a rőtvörös szakáll mögül – A nevem Ödön, mint már említettem. - Majd, kissé leereszkedően hozzátette:
- Szólíthatsz Ödön Úrnak, megengedem. És most hozd a reggelit. Három tojás, két kolbászka, öt szelet kenyér, egy bögre tea, egy bögre kakaó és egy bögre tejecske, két alma, három körte és hat szelet szalonna egy fél hagymával. Némi naspolya. Meg persze az útravaló.
A fiú kicsit megkönnyebbült, hogy nincs itt egy hadsereg, de akkor vajon ki lehet itt még? És minek útravaló? Rejtélyes, rejtélyes – töprengett, miközben a lépcsőn baktatott le. A lépcső aljára már az is eszébe jutott, hogy hajhó, süt a nap, szalad a nap, nem érünk rá élethosszan, és rohant a konyhába.
De mi történt közben fent a padláson? Figyeljük csak, megmozdult a kis szellőzőablak táblája, figyeljük csak, nyílik kifelé, figyeljük csak, ki ugrik be rajta. Egy icurkapicurka ember, akkorka csak tán, mint a ceruzád. Szélesen mosolyog, kalpagja széles, zöld, mellénykéje apró, kék (még a hasáig sem ér), nadrágja rongyos, piros, cipője nincsen, mosolya egyik fülétől a másikig ér, és visszafelé is ugyanakkora, bizony! Mi a csuda lesz itt, manófesztivál?
- Ödön, te folyton morgó kócos zord komor gnóm! Hol horkolsz? - rikkantja vidáman: és már ugrik is, ugrik be a ládába – Remélem, nem riasztottad megint halálra a kis házigazdánkat!
- Megint...?! - emelkedett meg a borzas fej a pléd alól – Mi az, hogy megint? Mi az, hogy megint úgy kell ébrednem, hogy nincs reggeli? Mi az, hogy megint nem gőzölgő kakaót és ropogós pirítóst látok, ha kinyitom a szememet, hanem a te örökkön örökké vigyorgó képedet... A macska rúgja meg! Tanulj egy kis fegyelmet, légy te is komoly és méltóságteljes, miként jómagam...
- Bolond vagy te, nem méltóságteljes – intette le az iciripiciri ember és elégedetten szemlélte a ládát - Szép hely ez. Látszik, hogy törődnek vele – szórakozottan tapogatta a kabátot, szemügyre vette a kaktuszt, húzogatta ki a fiókokat – Nocsak, rég vágytam egy pont ilyen emelőre – Húzott ki ez szöget a dobozból.
- Incifinci, most azonnal abbahagyod a lopkodást és leülsz, így is eléggé rossz hírük van a koboldoknak, nem kell ide még a te komiszságod is, a kutyafáját! - és bármilyen meglepő, az icipici emberke abbahagyta a lopkodást és leült, bizonyára a koboldok rossz híre miatt. Néhány percig csak tekergette a fejét, fészkelődött, icergett-mocorgott, aztán csak nem bírta tovább, kibökte:
- És a többiek mikor jönnek? - vajon mit szólt volna a kisfiú, ha ezt hallja: mit gondolsz, mit szólt volna?
A kisfiú közben a konyhában tüsténkedett, amiből az is rögvest kiderül, hogy nem is volt annyira kicsi. Mit neki elkészíteni a reggelit, három tojást, két kolbászkát, öt szelet kenyeret, egy bögre teát, egy bögre kakaót és egy bögre tejecskét, két almával, három körtével és hat szelet szalonnával, amihez persze egy fél hagyma is dukál? Meg némi naspolya. Útravalónak eltett egy üveg meggybefőttet és egy fél kalácsot. Aztán arra gondolt, hogy ha a reggeli is ilyen sok, akkor bizonyosan nem lesz ez elég a nagyétkű furcsaságnak (vagy a barátainak) és hozzácsapott még két almát.
-- folyt. köv. --
Maldoror kirándul
„Mit számít egyébként, honnan jövök? Én – ha lett volna szavam – a viharéhségű nőstény cápa és a hírhedten vérszomjas tigris szülötte volnék: nem volnék ilyen gonosz. Ti, akik néztek engem, húzódjatok el, leheletem mérget gőzölög. Még senki se látta homlokom zöld redőit, sem sovány arcom kiugró csontjait, melyek olyanok, mint valamely nagy hal szálkái vagy a tengerparti sziklák vagy a szakadékos alpesi ormok: gyakran bejártam őket, amidőn még más színű haj volt a fejemen. És ha viharos éjeken emberlakhelyek körül ólálkodom, és parázslik a szemem, és a szélvész korbácsolja hajamat, és magányos vagyok, mint egy kő az út közepén, bélyeges arcomat egy darabka bársonnyal fedem el, feketével, amilyen a kémények belsejét borító korom; szem ne lássa, mily nagyon elcsúfított, hatalmas gyűlölete mosolyával, a Mindenható. Reggelente, amikor mások számára fölkel a nap, és a természetre hinti vígságát, üdvös melegét, én kedves barlangom mélyén kuporgok borként részegítő csüggedt fájdalomban, moccanatlan arccal bámulom a sötéten gomolygó semmit, és nagy kezeim cafatosra szaggatják mellemet. Pedig érzem, hogy nem vesztem meg! Pedig érzem, hogy nemcsak én szenvedek! Pedig érzem, hogy lélegzek még!...”
-- folyt. köv. --
Tűnődve simogattam heges arcomat, szemöldökömről esővíz és izzadtság csöpögött bütykös öklömre. Megint nem sokon múlt. Összeráncoltam szemeimet, hogy jobban lássam, mi zajlik odakint, felkészülve a legrosszabbra, de a - sötétben még rossz szemmel is könnyen kivehető - fáklyás csapat már elhagyta barlangom vonalát és a szurdok felé tartott.
A szokásos érzelmek. Indulat, harag, szomorúság, bosszúvágy és a legjobban ismert, a szégyen. Szégyenem, amin csak szégyen tenyész – és mivel nincs oka, nincs kiváltója, hát csak úgy szüntethető, ha azt szüntetjük meg, aki előtt szégyenkezel. Kibámultam a széles nyíláson, messze, túl az elhaladó őrjöngő csapaton. Egy falunyi embert jelent ez most; sebaj, történt már ilyen. Megmarkoltam göcsös vándorbotom, amelyre ügyetlenül egy törött kaszát illesztettem, leráztam penészes, durva, szakadt zsákvászon ruhámat - jobb híján ezzel a névvel illettem - és elindultam a falu felé. Gyűlöltem az élményt, ami előttem áll: a faluban csak öregek, asszonyok és gyerekek; gyűlöltem az emésztő semmitérzést, ami azt követi, amit tenni fogok – és gyűlöltem magam, hogy megteszem, mert gyáva vagyok nem megtenni. Amikor pedig a hazaérkezők megtalálják lemészárolt szeretteiket, ugyanazt teszik majd, amit mindig az emberek. A pillanatnyi sokk és a ruhaszaggató sikolyok után egymás ellen fordulnak majd. Volt olyan falu, amelyikben a végső órában féltucat emberrel kellett csak szembenéznem: ők is fáradtak voltak már a gyilkolástól. Nem, nem ezért teszem. Azt szeretném egyszer látni, azt az egyetlen arcot, amelyen kivirágzik a felismerés, hogy ez az ő hibájuk. Hogy, bár családjukra nem emeltek kapát, mint az imént szomszédjukra, ugyanúgy ők ölték meg őket. Eddig még sosem láttam azt az arckifejezést. Talán egyszer megadatik, addig is előttem fekszik egy felprédálandó falu. Maradtam volna otthon.
A szokásos érzelmek. Indulat, harag, szomorúság, bosszúvágy és a legjobban ismert, a szégyen. Szégyenem, amin csak szégyen tenyész – és mivel nincs oka, nincs kiváltója, hát csak úgy szüntethető, ha azt szüntetjük meg, aki előtt szégyenkezel. Kibámultam a széles nyíláson, messze, túl az elhaladó őrjöngő csapaton. Egy falunyi embert jelent ez most; sebaj, történt már ilyen. Megmarkoltam göcsös vándorbotom, amelyre ügyetlenül egy törött kaszát illesztettem, leráztam penészes, durva, szakadt zsákvászon ruhámat - jobb híján ezzel a névvel illettem - és elindultam a falu felé. Gyűlöltem az élményt, ami előttem áll: a faluban csak öregek, asszonyok és gyerekek; gyűlöltem az emésztő semmitérzést, ami azt követi, amit tenni fogok – és gyűlöltem magam, hogy megteszem, mert gyáva vagyok nem megtenni. Amikor pedig a hazaérkezők megtalálják lemészárolt szeretteiket, ugyanazt teszik majd, amit mindig az emberek. A pillanatnyi sokk és a ruhaszaggató sikolyok után egymás ellen fordulnak majd. Volt olyan falu, amelyikben a végső órában féltucat emberrel kellett csak szembenéznem: ők is fáradtak voltak már a gyilkolástól. Nem, nem ezért teszem. Azt szeretném egyszer látni, azt az egyetlen arcot, amelyen kivirágzik a felismerés, hogy ez az ő hibájuk. Hogy, bár családjukra nem emeltek kapát, mint az imént szomszédjukra, ugyanúgy ők ölték meg őket. Eddig még sosem láttam azt az arckifejezést. Talán egyszer megadatik, addig is előttem fekszik egy felprédálandó falu. Maradtam volna otthon.
-- folyt. köv. --
Epersárga eredet
Sárga éjszaka volt. Epersárga. Ezzel talán nem mondtunk semmit, hiszen akik nem éltek meg sárga éjszakákat, nem tudhatják: nekik elmesélni sem lehet. A Hold sápadtan csüngött az égen, úgy tűnt, karnyújtásnyira; a kocsma salétromos falának petrezselyem- és penészszaga volt, szúrós ammóniával keverve. A falnak támasztott fejjel állt ott, egyedül, csak tücskök játszották neki monoton dalukat; homloka alatt csöndben, beletörődően mállott a nedves vakolat. Az a fajta éjszaka volt, amikor a kuvik tanácstalanul átnéz a szomszéd fára, hogy a kolléga kirepül-e, de csak azt látja, hogy az is tanácstalanul néz feléje. Az az éjszaka, amikor a tündérek nem álmokat suttogni szökellnek elő a fák odvából, hanem posványos lidércnyomást hintenek szét az emberek falvaiban. Az állatok jól tudják ezt, ösztönösen érzik és kitérnek a tündérek útjából. Sok olyan ember is van, aki megérzi - ők korán ágyba bújnak és állig húzzák a tollas paplant: igyekeznek olyan mélyen aludni, hogy elfeledkezzenek a világról. A szerencsésebbekről a világ is elfeledkezik, ők azok akik reggel álmosan törölgetik szemüket, akik úgy érzik, hetekig aludtak, akik recsegve nyújtóztatják tagjaikat arra gondolva, hogy ekkora pihenés után milyen jól fog esni egy kis testi munka. Vannak olyanok, akik nem aludtak el időben vagy nem aludtak elég mélyen és mocorgásuk feltűnt a tündéreknek. Ők mogorván kelnek, nem puszta rosszkedvvel, de azzal az érzéssel, hogy semmi sincs a helyén; nem érzik a biztonságot, amit egyébként a legteszetoszább is: ez a teljes kétség, a lilásfekete táskák és a véreres szemek reggele.
És vannak azok, akik kihívják maguk ellen a tündéreket - akik (talán nem is szándékosan) kíváncsiak a tündérekre, mert a tündérek ekkor adják igazán magukat: bárkit megkérdezhetsz. Hordákban rohannak el a mezők-vizek-erdők-falvak felett és hintik a rémálmokat. Zsákban hordják az iszonyt az embereknek és állatoknak, csak mert ehhez van kedvük.
Nem tudja senki, miért csinálják és hogy mikor csinálják legközelebb, csak akkor érezni, amikor a küszöbön áll. És vannak, akik kihívják a tündéreket; vannak, akik a pillanat küszöbön állnak és várják őket. Várnak. Ők azok, akiket már nem érdekel, akik - úgy gondolják - túl vannak mindenen; akik a fájdalmat, mint medaliont hordozzák a mellükön és szégyenlik az életet. Itt az egyikük. Jellegtelen, kopottas a ruhája és nem hordoz örömet szívében. Nem vagyok bojt szerencse sapkáján, gondolja komoran, majd lassan, nagyon lassan elemeli fejét a faltól és beleszippant a levegőbe. Még nincsenek itt a tündérek, de hallhatatlan is érezhető a szárnyak suhogása, a halk nyögések, ahogy meg-megemelik a fájdalommal teli zsákot. A fájdalom, hiába, nehezebb, mint az ólom. Még nincsenek itt, mondom, de nagyon, nagyon közel vannak.
Felemeli fejét és újra fülel, kicsit talán mosolyog is, kitárja keblét a közelgőnek - hadd hasogjon, hadd tépjen, hadd érezze, ahogy forgatják, ahogy a dárdák a legmélyét próbálják elérni: keserűen fog mosolyogni és az új fájdalmat és nyomort régi ismerősként üdvözli: testvérei érkeztek csak a bentlakónak.
Mosolya dacos vicsorrá torzul, erőnek erejével kiegyenesíti hajlott gerincét, készen a harcra.
És a tündérek megérkeznek.
-- folyt. köv. --
És vannak azok, akik kihívják maguk ellen a tündéreket - akik (talán nem is szándékosan) kíváncsiak a tündérekre, mert a tündérek ekkor adják igazán magukat: bárkit megkérdezhetsz. Hordákban rohannak el a mezők-vizek-erdők-falvak felett és hintik a rémálmokat. Zsákban hordják az iszonyt az embereknek és állatoknak, csak mert ehhez van kedvük.
Nem tudja senki, miért csinálják és hogy mikor csinálják legközelebb, csak akkor érezni, amikor a küszöbön áll. És vannak, akik kihívják a tündéreket; vannak, akik a pillanat küszöbön állnak és várják őket. Várnak. Ők azok, akiket már nem érdekel, akik - úgy gondolják - túl vannak mindenen; akik a fájdalmat, mint medaliont hordozzák a mellükön és szégyenlik az életet. Itt az egyikük. Jellegtelen, kopottas a ruhája és nem hordoz örömet szívében. Nem vagyok bojt szerencse sapkáján, gondolja komoran, majd lassan, nagyon lassan elemeli fejét a faltól és beleszippant a levegőbe. Még nincsenek itt a tündérek, de hallhatatlan is érezhető a szárnyak suhogása, a halk nyögések, ahogy meg-megemelik a fájdalommal teli zsákot. A fájdalom, hiába, nehezebb, mint az ólom. Még nincsenek itt, mondom, de nagyon, nagyon közel vannak.
Felemeli fejét és újra fülel, kicsit talán mosolyog is, kitárja keblét a közelgőnek - hadd hasogjon, hadd tépjen, hadd érezze, ahogy forgatják, ahogy a dárdák a legmélyét próbálják elérni: keserűen fog mosolyogni és az új fájdalmat és nyomort régi ismerősként üdvözli: testvérei érkeztek csak a bentlakónak.
Mosolya dacos vicsorrá torzul, erőnek erejével kiegyenesíti hajlott gerincét, készen a harcra.
És a tündérek megérkeznek.
-- folyt. köv. --
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)