Olyasfajta fiúcska volt pont, mint te. Kicsit vitézverő, kicsit lánykergető, kicsit álmodozó, kicsit orrvakaró – szutykosorrú, csintalan, bizony! Volt ennek a fiúnak a padláson egy nagy, öreg utazóládája. De csuda, hogy micsoda láda volt az! Volt annak alja, oldala (az négy) meg még nyitható-csukható teteje is – hol helikopter, hol hajó; egyszer erőd, egyszer egérlyuk – bármikor bújhatott oda. Egyszóval nagyszerű kis láda volt az. Nem is csoda hát, ha a fiú gyakran látogatta azt. Csinosította-szépítette, talán bizony még fejlesztgette is.
Volt abban a ládában egy régi, vastag szövetkabát, nagy, díszes gombokkal meg akkora zsebekkel, hogy abba még a mesekönyv is belefért. A kabát alatt egy kopott pléd, mégsem ülhet a hajóskapitány a padlón, nem igaz? Ki is nevetnék a kalózok. (Kivéve persze, amikor a fiú kalóz volt. De ő jó kalóz volt, nem vert meg senkit, nem rabolt és nem is húzta meg a lányok haját. Hatalmas tengeri csatákban legyőzte a rossz kalózokat, akik mind csúnyák voltak és ilyesféle komisz dolgokra készültek.) De, hogy szavam ne feledjem, a rongyos, puha pléden kívül volt még egy kitömött madár: egy szajkó. Nem papagáj, azt készséggel ismerte volna be a fiú, ha megkérdi valaki, de arra gondolt, hogy jobb is ez így, a papagájok a meleg vidékeket szeretik, kivéve azt az egyet, amelyik Marciéknál a konyhában van, mert annak mindegy. De nem ám csak ennyi minden volt a ládában, mondom, csuda egy láda volt az. Volt ott még egy fiókosdoboz is, telistele kincsekkel: bugylibicska, zárát nem lelő kulcs, madzaggombolyag, rozsdás szögek, lapos kavics, és még sorolhatnám. Csupa olyan dolog, amire hajóskapitánynak, űrhajósnak, felfedezőnek, autóversenyzőnek nagy szüksége van. A láda sarkán állt egy kicsike kaktusz. Furcsa lehet talán, hogy egy ilyen varázslatos láda kaktuszos lett, de hát a fiú az anyukájától kapta, hogy vigyázzon rá és hol is lehetne nagyobb biztonságban egy kaktusz, amire vigyázni kell, mint a ládánál? Ezzel a kaktusszal kezdődött az egész bonyodalom.
Történt ugyanis egyszer, hogy a fiú, miután elköltötte reggelijét (nagy szelet lekváros kenyér és egy bögre kakaó) és indult, hogy új vizekre hajózzon, azt vette észre, hogy nincs ott a kaktusz a szokott helyén. Na, vajon hol lehet? Vajon nem vigyázott rá eléggé? De egy hajóskapitány nem esik ám olyan könnyen kétségbe, mint a felnőttek, de nem ám! Toppantott egyet („A teremburáját, miféle rakoncátlan teremtés csenhette el?”) és elindult megkeresni. A régi szekrényben nem volt. A kerekére váró biciklin nem volt. A félrehajított ágy mögött sem volt, hol lehet? „Aha” - gondolta a fiú - „Biztosan földrengés volt és a korlátról a hajóba esett!” Fogta magát és felszaladt a pallón, meg sem kottyant neki a hullámzás, hutty – és már bent is volt a hajóban. Na, itt nincs. Nincs a sarokban, ahova esnie kellett, nincs a padlón, nincs a fiókosdobozban, nincs a kabát alatt. Éppen a plédet kutatta volna át, fogta, hajította... volna, csakhogy a pléd nem akart. Erősebben rángatta, igazi kapitányi rángatásokkal, de a pléd csak nem engedett. „Ejj, ezt már nem hagyhatom!” - mérgelődött a fiú és bekukkantott a takaró alá. Csuparánc, csupaszőr, csupagrimasz, csupamorc arc nézett vissza rá, az egész alakot majd' betakarta a hosszú, vörös haj és szakáll. Így találkozott a fiú Bősz Rőt Ödönnel.
- Na, te aztán szép kis firma vagy – kezdte a szakállas köszönés nélkül – Csak úgy kopogás nélkül betoppanni az ember otthonába. - A kisfiú nem kezdte el feszegetni, ez most vajon kinek is lehetne az „otthona”. Inkább köszönt szépen, ahogy tanulta.
- Jó napot kívánok! - szólt hangosan, hogy tanulta – Peti vagyok – mert erre is megtanították. A furcsa alak kevésbé morcosan nézett vissza.
- Na, csak azért... - morogta - Nézze meg az ember... - felállt, letörölt magáról néhány nem létező porszemet és kihúzta magát, teljes fél méteres hosszában – Na, csak azért... - ismételte, pedig a kisfú már hallotta ezt korábban – Csak katonásan, fiacskám, csak katonásan, a macska rúgja meg...
- És Önben kit tisztelhetek? - érdeklődött a fiú, visszafojtva mosolyát, merthogy udvarias gyerek volt, bizonyára észrevettétek. A vörös emberke elgondolkodott pár pillanatra, mintha legalábbis meg kellett volna szoroznia négyet hárommal vagy megmondani mi a különbség golyó és kör között, és tűnődve válaszolt:
- Ödön vagyok – úgy, mintha ezt a nyilvánvaló és a mindenki számára szemmel látható dolgot csak úgy félvállról megerősítené, Ödön vagyok, ki nem tudja, Ödön vagyok. Elmélázva bámulta a láda falát, aztán hirtelen a fiú felé fordult.
- Na, és a reggeli, na? Mert az még csak-csak, hogy felébresztettél, de az, hogy nem hoztál nekünk reggelit, hihetetlen modortalanság, fiacskám, ta-pin-tat-lan dolog volt, úgy bizony, a kutya meg a mája... - és érdeklődve figyelte a kisfiút. Ő, szegény egyik lábáról a másikra állt, nem tudta, hogy tudnia kellett volna, hogy reggelit kell hozni annak, akiről nem is tudta, hogy ott van, azt meg aztán különösen nem, hogy reggelit akarna enni. De leginkább nem ezen töprengett, hanem a „nekünk”-ön.
- A bácsi nem egyedül van? - kérdezte bátortalanul, azon tűnődve, hogy mi lesz, ha egy egész vörösemberke-regiment van itt elrejtve? És meddig maradnak? Merthogy annyi lekvár nem biztos, hogy lesz...
- Na, bácsi... meg még itt le vagyok bácsizva, a sistergős mennykőbe is hát, na! Még a végén aggastyán, öregember, leszázalékolt, nyomorék, félholt, talán még kriptaszökevény, nem? Na, nézze meg az ember... Papó, nagyfater, az kellene, mi? Ez a fiatalság, ez a fiatalság... A macska rúgja meg...
- Bocsánat, nem akartam megbántani – mondta a fiú őszinte megbánással - De akkor hogy szólíthatom... Önt?
- Ödön – szólt a megtestesült öntudat a rőtvörös szakáll mögül – A nevem Ödön, mint már említettem. - Majd, kissé leereszkedően hozzátette:
- Szólíthatsz Ödön Úrnak, megengedem. És most hozd a reggelit. Három tojás, két kolbászka, öt szelet kenyér, egy bögre tea, egy bögre kakaó és egy bögre tejecske, két alma, három körte és hat szelet szalonna egy fél hagymával. Némi naspolya. Meg persze az útravaló.
A fiú kicsit megkönnyebbült, hogy nincs itt egy hadsereg, de akkor vajon ki lehet itt még? És minek útravaló? Rejtélyes, rejtélyes – töprengett, miközben a lépcsőn baktatott le. A lépcső aljára már az is eszébe jutott, hogy hajhó, süt a nap, szalad a nap, nem érünk rá élethosszan, és rohant a konyhába.
De mi történt közben fent a padláson? Figyeljük csak, megmozdult a kis szellőzőablak táblája, figyeljük csak, nyílik kifelé, figyeljük csak, ki ugrik be rajta. Egy icurkapicurka ember, akkorka csak tán, mint a ceruzád. Szélesen mosolyog, kalpagja széles, zöld, mellénykéje apró, kék (még a hasáig sem ér), nadrágja rongyos, piros, cipője nincsen, mosolya egyik fülétől a másikig ér, és visszafelé is ugyanakkora, bizony! Mi a csuda lesz itt, manófesztivál?
- Ödön, te folyton morgó kócos zord komor gnóm! Hol horkolsz? - rikkantja vidáman: és már ugrik is, ugrik be a ládába – Remélem, nem riasztottad megint halálra a kis házigazdánkat!
- Megint...?! - emelkedett meg a borzas fej a pléd alól – Mi az, hogy megint? Mi az, hogy megint úgy kell ébrednem, hogy nincs reggeli? Mi az, hogy megint nem gőzölgő kakaót és ropogós pirítóst látok, ha kinyitom a szememet, hanem a te örökkön örökké vigyorgó képedet... A macska rúgja meg! Tanulj egy kis fegyelmet, légy te is komoly és méltóságteljes, miként jómagam...
- Bolond vagy te, nem méltóságteljes – intette le az iciripiciri ember és elégedetten szemlélte a ládát - Szép hely ez. Látszik, hogy törődnek vele – szórakozottan tapogatta a kabátot, szemügyre vette a kaktuszt, húzogatta ki a fiókokat – Nocsak, rég vágytam egy pont ilyen emelőre – Húzott ki ez szöget a dobozból.
- Incifinci, most azonnal abbahagyod a lopkodást és leülsz, így is eléggé rossz hírük van a koboldoknak, nem kell ide még a te komiszságod is, a kutyafáját! - és bármilyen meglepő, az icipici emberke abbahagyta a lopkodást és leült, bizonyára a koboldok rossz híre miatt. Néhány percig csak tekergette a fejét, fészkelődött, icergett-mocorgott, aztán csak nem bírta tovább, kibökte:
- És a többiek mikor jönnek? - vajon mit szólt volna a kisfiú, ha ezt hallja: mit gondolsz, mit szólt volna?
A kisfiú közben a konyhában tüsténkedett, amiből az is rögvest kiderül, hogy nem is volt annyira kicsi. Mit neki elkészíteni a reggelit, három tojást, két kolbászkát, öt szelet kenyeret, egy bögre teát, egy bögre kakaót és egy bögre tejecskét, két almával, három körtével és hat szelet szalonnával, amihez persze egy fél hagyma is dukál? Meg némi naspolya. Útravalónak eltett egy üveg meggybefőttet és egy fél kalácsot. Aztán arra gondolt, hogy ha a reggeli is ilyen sok, akkor bizonyosan nem lesz ez elég a nagyétkű furcsaságnak (vagy a barátainak) és hozzácsapott még két almát.
-- folyt. köv. --
Volt abban a ládában egy régi, vastag szövetkabát, nagy, díszes gombokkal meg akkora zsebekkel, hogy abba még a mesekönyv is belefért. A kabát alatt egy kopott pléd, mégsem ülhet a hajóskapitány a padlón, nem igaz? Ki is nevetnék a kalózok. (Kivéve persze, amikor a fiú kalóz volt. De ő jó kalóz volt, nem vert meg senkit, nem rabolt és nem is húzta meg a lányok haját. Hatalmas tengeri csatákban legyőzte a rossz kalózokat, akik mind csúnyák voltak és ilyesféle komisz dolgokra készültek.) De, hogy szavam ne feledjem, a rongyos, puha pléden kívül volt még egy kitömött madár: egy szajkó. Nem papagáj, azt készséggel ismerte volna be a fiú, ha megkérdi valaki, de arra gondolt, hogy jobb is ez így, a papagájok a meleg vidékeket szeretik, kivéve azt az egyet, amelyik Marciéknál a konyhában van, mert annak mindegy. De nem ám csak ennyi minden volt a ládában, mondom, csuda egy láda volt az. Volt ott még egy fiókosdoboz is, telistele kincsekkel: bugylibicska, zárát nem lelő kulcs, madzaggombolyag, rozsdás szögek, lapos kavics, és még sorolhatnám. Csupa olyan dolog, amire hajóskapitánynak, űrhajósnak, felfedezőnek, autóversenyzőnek nagy szüksége van. A láda sarkán állt egy kicsike kaktusz. Furcsa lehet talán, hogy egy ilyen varázslatos láda kaktuszos lett, de hát a fiú az anyukájától kapta, hogy vigyázzon rá és hol is lehetne nagyobb biztonságban egy kaktusz, amire vigyázni kell, mint a ládánál? Ezzel a kaktusszal kezdődött az egész bonyodalom.
Történt ugyanis egyszer, hogy a fiú, miután elköltötte reggelijét (nagy szelet lekváros kenyér és egy bögre kakaó) és indult, hogy új vizekre hajózzon, azt vette észre, hogy nincs ott a kaktusz a szokott helyén. Na, vajon hol lehet? Vajon nem vigyázott rá eléggé? De egy hajóskapitány nem esik ám olyan könnyen kétségbe, mint a felnőttek, de nem ám! Toppantott egyet („A teremburáját, miféle rakoncátlan teremtés csenhette el?”) és elindult megkeresni. A régi szekrényben nem volt. A kerekére váró biciklin nem volt. A félrehajított ágy mögött sem volt, hol lehet? „Aha” - gondolta a fiú - „Biztosan földrengés volt és a korlátról a hajóba esett!” Fogta magát és felszaladt a pallón, meg sem kottyant neki a hullámzás, hutty – és már bent is volt a hajóban. Na, itt nincs. Nincs a sarokban, ahova esnie kellett, nincs a padlón, nincs a fiókosdobozban, nincs a kabát alatt. Éppen a plédet kutatta volna át, fogta, hajította... volna, csakhogy a pléd nem akart. Erősebben rángatta, igazi kapitányi rángatásokkal, de a pléd csak nem engedett. „Ejj, ezt már nem hagyhatom!” - mérgelődött a fiú és bekukkantott a takaró alá. Csuparánc, csupaszőr, csupagrimasz, csupamorc arc nézett vissza rá, az egész alakot majd' betakarta a hosszú, vörös haj és szakáll. Így találkozott a fiú Bősz Rőt Ödönnel.
- Na, te aztán szép kis firma vagy – kezdte a szakállas köszönés nélkül – Csak úgy kopogás nélkül betoppanni az ember otthonába. - A kisfiú nem kezdte el feszegetni, ez most vajon kinek is lehetne az „otthona”. Inkább köszönt szépen, ahogy tanulta.
- Jó napot kívánok! - szólt hangosan, hogy tanulta – Peti vagyok – mert erre is megtanították. A furcsa alak kevésbé morcosan nézett vissza.
- Na, csak azért... - morogta - Nézze meg az ember... - felállt, letörölt magáról néhány nem létező porszemet és kihúzta magát, teljes fél méteres hosszában – Na, csak azért... - ismételte, pedig a kisfú már hallotta ezt korábban – Csak katonásan, fiacskám, csak katonásan, a macska rúgja meg...
- És Önben kit tisztelhetek? - érdeklődött a fiú, visszafojtva mosolyát, merthogy udvarias gyerek volt, bizonyára észrevettétek. A vörös emberke elgondolkodott pár pillanatra, mintha legalábbis meg kellett volna szoroznia négyet hárommal vagy megmondani mi a különbség golyó és kör között, és tűnődve válaszolt:
- Ödön vagyok – úgy, mintha ezt a nyilvánvaló és a mindenki számára szemmel látható dolgot csak úgy félvállról megerősítené, Ödön vagyok, ki nem tudja, Ödön vagyok. Elmélázva bámulta a láda falát, aztán hirtelen a fiú felé fordult.
- Na, és a reggeli, na? Mert az még csak-csak, hogy felébresztettél, de az, hogy nem hoztál nekünk reggelit, hihetetlen modortalanság, fiacskám, ta-pin-tat-lan dolog volt, úgy bizony, a kutya meg a mája... - és érdeklődve figyelte a kisfiút. Ő, szegény egyik lábáról a másikra állt, nem tudta, hogy tudnia kellett volna, hogy reggelit kell hozni annak, akiről nem is tudta, hogy ott van, azt meg aztán különösen nem, hogy reggelit akarna enni. De leginkább nem ezen töprengett, hanem a „nekünk”-ön.
- A bácsi nem egyedül van? - kérdezte bátortalanul, azon tűnődve, hogy mi lesz, ha egy egész vörösemberke-regiment van itt elrejtve? És meddig maradnak? Merthogy annyi lekvár nem biztos, hogy lesz...
- Na, bácsi... meg még itt le vagyok bácsizva, a sistergős mennykőbe is hát, na! Még a végén aggastyán, öregember, leszázalékolt, nyomorék, félholt, talán még kriptaszökevény, nem? Na, nézze meg az ember... Papó, nagyfater, az kellene, mi? Ez a fiatalság, ez a fiatalság... A macska rúgja meg...
- Bocsánat, nem akartam megbántani – mondta a fiú őszinte megbánással - De akkor hogy szólíthatom... Önt?
- Ödön – szólt a megtestesült öntudat a rőtvörös szakáll mögül – A nevem Ödön, mint már említettem. - Majd, kissé leereszkedően hozzátette:
- Szólíthatsz Ödön Úrnak, megengedem. És most hozd a reggelit. Három tojás, két kolbászka, öt szelet kenyér, egy bögre tea, egy bögre kakaó és egy bögre tejecske, két alma, három körte és hat szelet szalonna egy fél hagymával. Némi naspolya. Meg persze az útravaló.
A fiú kicsit megkönnyebbült, hogy nincs itt egy hadsereg, de akkor vajon ki lehet itt még? És minek útravaló? Rejtélyes, rejtélyes – töprengett, miközben a lépcsőn baktatott le. A lépcső aljára már az is eszébe jutott, hogy hajhó, süt a nap, szalad a nap, nem érünk rá élethosszan, és rohant a konyhába.
De mi történt közben fent a padláson? Figyeljük csak, megmozdult a kis szellőzőablak táblája, figyeljük csak, nyílik kifelé, figyeljük csak, ki ugrik be rajta. Egy icurkapicurka ember, akkorka csak tán, mint a ceruzád. Szélesen mosolyog, kalpagja széles, zöld, mellénykéje apró, kék (még a hasáig sem ér), nadrágja rongyos, piros, cipője nincsen, mosolya egyik fülétől a másikig ér, és visszafelé is ugyanakkora, bizony! Mi a csuda lesz itt, manófesztivál?
- Ödön, te folyton morgó kócos zord komor gnóm! Hol horkolsz? - rikkantja vidáman: és már ugrik is, ugrik be a ládába – Remélem, nem riasztottad megint halálra a kis házigazdánkat!
- Megint...?! - emelkedett meg a borzas fej a pléd alól – Mi az, hogy megint? Mi az, hogy megint úgy kell ébrednem, hogy nincs reggeli? Mi az, hogy megint nem gőzölgő kakaót és ropogós pirítóst látok, ha kinyitom a szememet, hanem a te örökkön örökké vigyorgó képedet... A macska rúgja meg! Tanulj egy kis fegyelmet, légy te is komoly és méltóságteljes, miként jómagam...
- Bolond vagy te, nem méltóságteljes – intette le az iciripiciri ember és elégedetten szemlélte a ládát - Szép hely ez. Látszik, hogy törődnek vele – szórakozottan tapogatta a kabátot, szemügyre vette a kaktuszt, húzogatta ki a fiókokat – Nocsak, rég vágytam egy pont ilyen emelőre – Húzott ki ez szöget a dobozból.
- Incifinci, most azonnal abbahagyod a lopkodást és leülsz, így is eléggé rossz hírük van a koboldoknak, nem kell ide még a te komiszságod is, a kutyafáját! - és bármilyen meglepő, az icipici emberke abbahagyta a lopkodást és leült, bizonyára a koboldok rossz híre miatt. Néhány percig csak tekergette a fejét, fészkelődött, icergett-mocorgott, aztán csak nem bírta tovább, kibökte:
- És a többiek mikor jönnek? - vajon mit szólt volna a kisfiú, ha ezt hallja: mit gondolsz, mit szólt volna?
A kisfiú közben a konyhában tüsténkedett, amiből az is rögvest kiderül, hogy nem is volt annyira kicsi. Mit neki elkészíteni a reggelit, három tojást, két kolbászkát, öt szelet kenyeret, egy bögre teát, egy bögre kakaót és egy bögre tejecskét, két almával, három körtével és hat szelet szalonnával, amihez persze egy fél hagyma is dukál? Meg némi naspolya. Útravalónak eltett egy üveg meggybefőttet és egy fél kalácsot. Aztán arra gondolt, hogy ha a reggeli is ilyen sok, akkor bizonyosan nem lesz ez elég a nagyétkű furcsaságnak (vagy a barátainak) és hozzácsapott még két almát.
-- folyt. köv. --
