epersárga mesekönyv: 2010

Tudom, nem illik, vagyishogy jobban illene, ha van ilyen összetétel, a meglévőket csiszolgatni, csak eszembe jutott egy kép és ez indult ki belőle.

A lemaradt

Nyanyás

A rejtélyes módon mindig paprikáskrumpli szagú folyosón álltam az ajtónk előtt és tanácstalanul meredtem a lábam elé. Nevezett helyen egy kisebb tócsányi, fekete, takonyszerű folyadék rezgett békésen, csendesen, szerencsére szagtalanul. Tanácstalanságom nem kimondottan magának a jelenségnek szólt, jóval inkább annak, hogy mi a teendő.
Biri néni egy erős hónapja költözött mellénk és napok alatt nélkülözhetetlenné tette magát. Kedves öreg néni volt, istenien főzött, imádták a gyerekek - akiket alkalmanként felügyelete alá is lehetett helyezni, amit senki nem bánt -, mindenben, amiben tudott, segített, nem volt olyan nap, hogy ne kaptunk volna valami apróságot ajándékba: egy kis kóstolót, frissen befőzött vagy frissen szedett gyümölcsöt, akármit. Aranyos volt, halk szavú és udvarias, amilyen udvariasak csak azok az öregek tudnak, akik maguk is megkövetelik (és komolyan is gondolják!) az udvariasságot. Nem tartott sokáig megkedvelni a mosolygós özvegyet, aki nap mint nap mintha csakis és kizárólag azért dolgozott volna, hogy a sok munka kis morzsáival minket kényeztessen. Rokonai nem voltak. Gyerektelenül hagyta magára férje (a zuram - szokta mondani, tekintetét szemérmesen lesütve, mintha ebbe a szóba ömlesztett volna minden leírható pornográfiát az O történetétől a Tízezer vesszőig) tavaly, hatvankét év házasság után, nem csoda hát, ha bennünk valamiféle pótcsaládot látott. Tolakodó viszont egy pillanatig sem volt.
Beköltözése után nem sokkal el is indult meglátogatni minket, talán annak a pillanatnak köszönhetjük őt; ahogy a folyosón egymásba futottunk, mindketten süteményes kosarakat cipelve, az nem pusztán vicces volt, de könnyeden sorsszerű is. A kölcsönös udvariaskodás után végül hozzá tértünk be. Az első körbenézés megmagyarázta a beköltözése előtti több hetes kopácsolás-reszelés, fúrás-faragás (amire persze elnézést kérő falragasz figyelmeztetett jóval előtte) zajait. A lakásban nem nagyon maradt fal. Egy kis alvófülke és fürdő-vécé volt csupán leválasztva, minden egyéb egy... nem tudok jobb szót (akkor sem tudtam) üzemi konyhába oltott amatőr természetbúvár műhelye volt. A falakon megannyi polc, azokon szárítoptt, porított, olajban pácolt füvek, levelek, virágok; a felső polcokon kitömött állatok, néhány kisebb-nagyobb csontváz (Apuuuuu, levehetem? - Naná, hogy nem vehette le.); a pultokon lombikok, pipetta, brunetta, Bunsen-égő, és még ki tudja mi minden.
A legérdekesebb azonban nem is ez volt. A jókora helység közepén, plusz pultokkal körülvéve hatalmas, öntöttvas tűzhely díszelgett. Ma konyhaszigetnek hívnák az ilyet. Fölötte háztartási eszközök garmadája lógott, alatta (És a tűzvédelem? - gondoltam.) vígan pattogtak a lángok.
- Különengedély - mondta szégyenlősen. - Beköttettem egy kéményt. Nem akarták nagyon engedélyezni, de a zuram komája segített a hivatalban. - Mindentudóan bólogattam. Ha a zura komája segített, az más.
Mézes-diós süteményt kaptunk, a gyerekek bodzaszörpöt, én áfonyabort, feleségem tojáslikőrt. És mennyei volt minden. Ő csak egy kis csalánteát ivott, nagyon egészséges, mondta, különben is cukra van, nem lehet azt úgy. És - bár nem is számítottunk rá - nagyon jól éreztük magunkat. A gyerekeknek állatos történeteket mesélt, feleségemmel titkos, előző század fordulójáról származó recepteket osztott meg...

epersárga mesekönyv

Még egy.

Ápdétkettő

Mondandó, egyefene

Melyiket?

Blogarchívum

A lemaradt