Sárga éjszaka volt. Epersárga. Ezzel talán nem mondtunk semmit, hiszen akik nem éltek meg sárga éjszakákat, nem tudhatják: nekik elmesélni sem lehet. A Hold sápadtan csüngött az égen, úgy tűnt, karnyújtásnyira; a kocsma salétromos falának petrezselyem- és penészszaga volt, szúrós ammóniával keverve. A falnak támasztott fejjel állt ott, egyedül, csak tücskök játszották neki monoton dalukat; homloka alatt csöndben, beletörődően mállott a nedves vakolat. Az a fajta éjszaka volt, amikor a kuvik tanácstalanul átnéz a szomszéd fára, hogy a kolléga kirepül-e, de csak azt látja, hogy az is tanácstalanul néz feléje. Az az éjszaka, amikor a tündérek nem álmokat suttogni szökellnek elő a fák odvából, hanem posványos lidércnyomást hintenek szét az emberek falvaiban. Az állatok jól tudják ezt, ösztönösen érzik és kitérnek a tündérek útjából. Sok olyan ember is van, aki megérzi - ők korán ágyba bújnak és állig húzzák a tollas paplant: igyekeznek olyan mélyen aludni, hogy elfeledkezzenek a világról. A szerencsésebbekről a világ is elfeledkezik, ők azok akik reggel álmosan törölgetik szemüket, akik úgy érzik, hetekig aludtak, akik recsegve nyújtóztatják tagjaikat arra gondolva, hogy ekkora pihenés után milyen jól fog esni egy kis testi munka. Vannak olyanok, akik nem aludtak el időben vagy nem aludtak elég mélyen és mocorgásuk feltűnt a tündéreknek. Ők mogorván kelnek, nem puszta rosszkedvvel, de azzal az érzéssel, hogy semmi sincs a helyén; nem érzik a biztonságot, amit egyébként a legteszetoszább is: ez a teljes kétség, a lilásfekete táskák és a véreres szemek reggele.
És vannak azok, akik kihívják maguk ellen a tündéreket - akik (talán nem is szándékosan) kíváncsiak a tündérekre, mert a tündérek ekkor adják igazán magukat: bárkit megkérdezhetsz. Hordákban rohannak el a mezők-vizek-erdők-falvak felett és hintik a rémálmokat. Zsákban hordják az iszonyt az embereknek és állatoknak, csak mert ehhez van kedvük.
Nem tudja senki, miért csinálják és hogy mikor csinálják legközelebb, csak akkor érezni, amikor a küszöbön áll. És vannak, akik kihívják a tündéreket; vannak, akik a pillanat küszöbön állnak és várják őket. Várnak. Ők azok, akiket már nem érdekel, akik - úgy gondolják - túl vannak mindenen; akik a fájdalmat, mint medaliont hordozzák a mellükön és szégyenlik az életet. Itt az egyikük. Jellegtelen, kopottas a ruhája és nem hordoz örömet szívében. Nem vagyok bojt szerencse sapkáján, gondolja komoran, majd lassan, nagyon lassan elemeli fejét a faltól és beleszippant a levegőbe. Még nincsenek itt a tündérek, de hallhatatlan is érezhető a szárnyak suhogása, a halk nyögések, ahogy meg-megemelik a fájdalommal teli zsákot. A fájdalom, hiába, nehezebb, mint az ólom. Még nincsenek itt, mondom, de nagyon, nagyon közel vannak.
Felemeli fejét és újra fülel, kicsit talán mosolyog is, kitárja keblét a közelgőnek - hadd hasogjon, hadd tépjen, hadd érezze, ahogy forgatják, ahogy a dárdák a legmélyét próbálják elérni: keserűen fog mosolyogni és az új fájdalmat és nyomort régi ismerősként üdvözli: testvérei érkeztek csak a bentlakónak.
Mosolya dacos vicsorrá torzul, erőnek erejével kiegyenesíti hajlott gerincét, készen a harcra.
És a tündérek megérkeznek.
-- folyt. köv. --
És vannak azok, akik kihívják maguk ellen a tündéreket - akik (talán nem is szándékosan) kíváncsiak a tündérekre, mert a tündérek ekkor adják igazán magukat: bárkit megkérdezhetsz. Hordákban rohannak el a mezők-vizek-erdők-falvak felett és hintik a rémálmokat. Zsákban hordják az iszonyt az embereknek és állatoknak, csak mert ehhez van kedvük.
Nem tudja senki, miért csinálják és hogy mikor csinálják legközelebb, csak akkor érezni, amikor a küszöbön áll. És vannak, akik kihívják a tündéreket; vannak, akik a pillanat küszöbön állnak és várják őket. Várnak. Ők azok, akiket már nem érdekel, akik - úgy gondolják - túl vannak mindenen; akik a fájdalmat, mint medaliont hordozzák a mellükön és szégyenlik az életet. Itt az egyikük. Jellegtelen, kopottas a ruhája és nem hordoz örömet szívében. Nem vagyok bojt szerencse sapkáján, gondolja komoran, majd lassan, nagyon lassan elemeli fejét a faltól és beleszippant a levegőbe. Még nincsenek itt a tündérek, de hallhatatlan is érezhető a szárnyak suhogása, a halk nyögések, ahogy meg-megemelik a fájdalommal teli zsákot. A fájdalom, hiába, nehezebb, mint az ólom. Még nincsenek itt, mondom, de nagyon, nagyon közel vannak.
Felemeli fejét és újra fülel, kicsit talán mosolyog is, kitárja keblét a közelgőnek - hadd hasogjon, hadd tépjen, hadd érezze, ahogy forgatják, ahogy a dárdák a legmélyét próbálják elérni: keserűen fog mosolyogni és az új fájdalmat és nyomort régi ismerősként üdvözli: testvérei érkeztek csak a bentlakónak.
Mosolya dacos vicsorrá torzul, erőnek erejével kiegyenesíti hajlott gerincét, készen a harcra.
És a tündérek megérkeznek.
-- folyt. köv. --
